A metszés a növekedés- és termésszabályozásnak egyik fontos, de nem egyedüli eszköze. Amikor metszésről beszélünk, általában a tavaszi fás metszésre gondolunk, pedig a vegetációs időben végzett nyári zöldmunkákat ma már nem tekintjük kiegészítő jellegű beavatkozásoknak. Jó minőségű árut gyümölcsritkítás nélkül lehetetlen előállítani. A növekedés- és termésszabályozás műveletei a fa kondícióját, ezáltal ellenálló képességét, hosszabb élettartamon belül évenkénti kiegyensúlyozott terméshozamát is biztosítják.
Ezeket a beavatkozásokat az adott termőhely és fajta lehetőségeinek, igényeinek figyelembevételével és korlátai között szükséges megtervezni és elvégezni. A terméshozam néhány egyszerű számításon alapuló tervezése – vesszőszámbeállítás metszéskor, vesszőnként a ritkításkor meghagyandó gyümölcsdarabszám – az integrált, természetbarát termelésnél elengedhetetlen.
Optimálisnál kisebb terhelés – túl erős metszés – esetén kevés és mégis rossz minőségű termést kapunk a hajtás–termés verseny kedvezőtlen eltolódása miatt, ugyanakkor a fa is gyengül.
Túlterhelés – a kívántnál több vesszőszám és a ritkítás elmaradása vagy elégtelensége – esetén szintén apró, rossz minőségű a gyümölcs, és a fa két évre szóló kondíció-visszaesése következik be. A túlterhelés az adott év gyökérnövekedését is fékezi, ez kihat a következő év tápanyagfelvételére is (Petrov, 1973).
Mindezeket figyelembe véve kell meghatároznunk
*
a metszés időpontját,
*
a metszés módját,
*
a terméshozamot.
A metszés időpontja. A metszésnek két, lényegében eltérő időszaka lehet. Metszhetünk nyugalmi állapotban, ezt fás metszésnek nevezzük. Rügyfakadás után, a vegetációs időszakban végzett metszéseket összefoglaló névvel zöldmetszésnek vagy nyári metszésnek nevezzük.
A fás metszés időpontját mind növényélettani (Ferdinánd, 1965), mind növénykórtani (Rozsnyay, 1977) szempontból nagyon rövid időszakra kell korlátoznunk. Az optimális időpont a vegetáció megindulása és a virágzás kezdete között általában egy hónap. Ezt korábbra hozni csak a citospórás és pseudonomászos ágmegbetegedések kockázatának fokozódásával, kitolni pedig a terméshozam csökkenésével és a fa kondíciójának romlásával számolva lehet.
A vegetációs időben végzett beavatkozások az időponttól függően a növényt különböző fiziológiai állapotában érik. A kiváltott hatások ezért igen eltérőek. Az eltávolított részek okozta veszteség az időponttól függően eltérő (Marini és Barden, 1987). Tavasszal, amíg a hajtások a 20-30 cm hosszúságot el nem érik, a tartalék tápanyagokat hasznosítják. Ha metszéssel új hajtásképzést serkentünk, a tartalék tápanyagok fokozott igénybevételére kényszerítjük a fát.
Nyár közepétől a zöldmetszés következtében beálló veszteség kisebb. Káros hatás a hajtásnövekedés serkentésében, a virágrügy differenciálódásra kedvezőtlen vegetatív tendenciák elősegítésében jelentkezik.
A nyár végi zöldmetszéssel általában előnyök jelentkeznek, a fellépő veszteségek nem nagyobbak, mint a fás metszéskor, érvényesül a hajtásritkítással elért fényszabályozás, ami a generatív tendenciákat erősíti. Az augusztusi zöldmetszés után a tavaszi kihajtás vontatottan indul, ami kedvez a gyümölcs méretének. A nyár végi zöldmetszést azonban augusztus végén be kell fejezni, mert fokozódik az ágrákosodás veszélye és a téli mélynyugalomra való felkészülést is megzavarhatjuk.
A metszés módja. Az integrált termelésben a fát kímélő, egyensúlyt szabályozó metszési módok felelnek meg.
A legfőbb követelmény az optimális egyensúly beállítása és a fölösleges metszési sebzések kerülése. Az ismert metszési módok közül az egyvesszős és a csökkentett számú szálvesszős metszést ajánlhatjuk.
Az “egyvesszős” metszés a folyó évi termés alapjául szolgáló termővesszőn biztosítja a jövő évi termés alapját képező növedéket úgy, hogy a termővesszőket rövidre metszi, erős hajtások képzésére kényszeríti. A következő évben a letermett vesszőket a legalsó, még alkalmas termővesszőre metszi vissza (Mohácsy és munkatársai, 1967).
A „csökkentett számú szálvesszős metszés”-nél a fajtától, életkortól függően meghatározott számú visszametszés nélküli „szálvesszőt” hagyunk meg a koronában. Ezek a “teljes termővessző” kategóriába tartoznak. Az ezeknél gyengébb termővesszőket és -nyársakat illetve a vízhajtásokat tőből eltávolítjuk (Petrov, 1975).
Előfordul, hogy a túlterhelés (12.18. ábra) hatására, ha túllépik a megengedhető vesszőszámot, leáll a növekedés és csak rövid termőrészek, 2-3 cm-es nyársak képződnek. Az őszibarackfa ezeken is képes jó minőségű terméshozamokra, több egymást követő évben is.
A metszés a termőrészifjítás szabályai szerint történik. A letermett szálvesszőt – felére-egyharmadára – jól fejlett, termő rügyekkel berakódott nyársra metsszük vissza (Timon, 1992).
A terméshozam tervezése. Ez a meghagyott termő vesszők számának meghatározásával történik, bármelyik metszési rendszerben, az ültetvény kondíciójából adódóan várható fánkénti összgyümölcstömeg és a fajtára jellemző gyümölcsmérethez tartozó átlagos gyümölcstömeg figyelembevételével. Egy 8-10 éves tölcsérkoronában 60-80 szálvesszőt hagyhatunk meg, fajtától és kondíciótól függően. Ez az ágrendszer (vázágak + gallérok) folyóméterére 4-6, a törzskeresztmetszet egy cm2-ére 0,6-0,7 darab vesszőt jelent. Egyvesszős metszésnél ennek másfél-kétszeresével kell számolnunk.
A metszési sebek kezelése hangsúlyozott feladat az őszibarack-termesztésben az ágrákosodás megelőzésére. Minden, de legalább 15-20 mm-nél nagyobb átmérőjű sebet zárjunk le azonnal valamilyen sebkezelő anyaggal (Faplaszt, Cellcid, Vulneron Cs).
HIK
A különféle lombhullató díszcserjék a leginkább mostohán kezelt kerti növények, még a szokásos tél utáni metszések tekintetében is. E nélkül azonban gyérebben virágoznak, lassul a növekedésük és a lombozatuk is kevésbé lesz látványos. Mindenképpen figyelni kell tehát, hogy hogyan és mikor kerüljön sor a metszésükre.
A késői virágzású díszcserjéket kora tavasszal kell megmetszeni, mert ez eredményezi a nyári virágzás gazdagságát és tartósságát. A kora tavaszi metszéssel több hónapjuk lesz még az olyan új hajtásaik kinevelésére, amelyekből virágozni fognak. Virágzásuk legkorábban júniustól kezdődően gyakran a fagyokig is folyamatosan tarthat. Ilyen növény többek között a többféle orbáncfű (Hypericum) fajok, a cserjés pimpó (Potantilla fruticosa), a szíriai mályvacserje (Hibiscus syriacus) a nyári tamariska (Tamarix gallica), valamint a nyári gyöngyveszsző (Spiraea billardii) a pompás gyöngyvesszővel (Spiraea bumalda) együtt. Metszésükre még a kihajtásuk előtt (1) sort kell keríteni. A beteg, sérült és túlságosan öreg részeik kivágásán kívül egy viszonylag erős visszavágást is kívánnak. Az előző évi növedéküket, vagyis a vesszőik közül a vaskosabbakat 4-6-8 rügyre, a vékonyabbakat 1-3 rügyre érdemes visszavágni azért, hogy sok új hajtást fejlesszenek, amelyen majd a virágaik fejlődhetnek ki. Kivételt képez néhány olyan faj, amelyek az erős metszést nem tűrik jól, nehezen újulnak meg. Ilyen a boglárkacserje (Kerria japonica), a fehér som (Cornus alba) és a pukkadó dudafürt (Colutea arborescens) is. Metszésük nem jelentheti a rövidre vágásukat, csupán az elöregedett részeik kerüljenek kimetszésre tőből vagy egy tőközeli kiágazó fiatalabb részük felett levágva.
A félcserjéknek nevezett, későn virágzó cserjefélék is kivételt képeznek, amelyek ősszel még nem teljesen érnek be, emiatt télen többé-kevésbé visszafagy a földfeletti részük. Ilyen a nyáriorgona (Buddleja davidii), a kínai kékszakáll (Caryopteris incana), a sudárzsálya (Perovskia atriplicifolia) és a kerti hortenziák (Hydrangea macrophylla) fajtái is. Metszésük - a tövük esetleges téli takarásának elbontása után - az erőteljes visszavágásukat jelentse (2). Az idős részeik, ha teljesen visszafagytak, tőből is kivághatók, mivel innen, az alsó rügyeikből képesek dúsan kihajtani, nyárra már virágzó hajtásokat nevelni. Metszésükkel megvárhatjuk kihajtásuk kezdetét is, amikor egyértelművé válik, hogy meddig pusztultak el a földfeletti részei, melyeket ebben a szintben le kell vágni róluk.
A télen virágzó hangaféléket tavasz közepén, majdnem a virágzásukkal egyidejűleg metsszük le. Közülük az ún. hússzínű Erika vagy hanga (Erica carnea) a legismertebb. Metszésük nem is igazán metszés legyen, inkább ollóval vagy sövénynyíróval a megfelelő méretűre kell visszavágni a minél dúsabb újabb virágzásuk eléréséhez.
A díszes vesszejű díszcserjék kora tavaszi metszése egyik tavasszal sem maradhat el, mert csak így lesznek télre szépen díszlő, elegendő számú vesszőik. Ilyenek a különféle színű som változatok (Cornus fajták) és a csigolya vagy bíbor (kérgű) fűz (Calix purpurea) is. Metszésük erős legyen (3). Az ősszel kialakult éves vesszőiket egészen rövidre, akár csak egy-két rügyes részre vágjuk vissza, legfeljebb néhány maradjon meg még egy évig tápanyagtermő lombképzőnek, ami az idő előtti kimerülésüket gátolja. Ily módon még a gyors termetessé válásuktól sem kell tartani. A díszes termésű díszcserjék kora tavaszi metszése azért is szükséges, hogy legyen elegendő idejük a kihajtásukat követően sorra kerülő virágzásuk után a termésfejlesztésre és azok beérlelésére is. Ilyenek a lombhullató madárbirsek (Cotoneaster fajok), a galagonyák (Crataegus fajok), az ún. vadrózsák (Rosa fajok), a japán borbolya (Berberis thumbergii) és a hóbogyók (Symphoricarpos fajok és fajták). Metszésükre kihajtásuk előtt kerüljön sor, de csak akkor, ha túlburjánzottak. Mindig mértékkel végezzük vágásukat oly módon, hogy minél több virágot hordozó vesszőjük, gallyuk maradjon meg, hiszen ezeken lesznek majd a terméseik. Felkopaszodott, vaskossá vált, két-három évnél idősebb részeit tőközelben vagy a fiatal részük felett kell levágni, melyhez rendszerint a metszőolló nem is elegendő, hanem ágvágó olló és rókafark fűrész szükséges. Csúnyán feltűnő csonkok ekkor sem keletkezhetnek.
A korán, lombfakadásuk előtt virágzó díszcserjék tavaszi metszése az elvirágzásukat követően időszerű. Késlekedni nem szabad, mert ha már kihajtanak, nagyon legyengülhetnek. Ilyenek a helytelenül aranyesőnek nevezett aranycserje vagy aranyfa félék (Forsythia fajok és fajták), a babarózsaként is emlegetett szilvarózsa (Amygdalus triloba), a téli jázmin (Jasminum nudiflorum), az illatos lonc (Lonicera fragrantissima), a korai tamariska (Tamarix tetranda), és a gyöngyveszszők (Spiraea fajok és fajták) és a barkás fűzek (Salxi fajok és fajták).
Metszésükre 2-3 évente (4), a tavaszi időszakban kerüljön sor. Az elöregedett, kopasszá vált részeiket kell tőben, ill. egy fiatalabb oldalrészük felett levágni. Tövükből nőtt hosszú vesszőiket egyharmad részük levágásával lehet még kurtítani, jól elágazódóra késztetni.
A késő tavasszal, nyár elején virágzó díszcserjéket kora tavasszal helyes metszeni, melyek a lenyílásuk után már nem lennének metszhetők anélkül, hogy ez számottevően ne zavarná a további fejlődésüket. Ilyenek a jezsámenek (Philadelphus fajok és fajták), a rózsaloncok (Weigela fajok és fajták) és a gyöngyvirágcserjék (Deutzia fajok, fajták). Metszésük ne történjen gyakran és még kevésbé túl erős visszavágásokkal, mert az alapi részekből a növény nehézkesen újul.
Ezermester
Ha nem is volt túlságosan hideg a tél, az időnként jelentkező erős lehűlések kárt tettek a tőkékben, főleg a fagyérzékeny fajták rügyeiben. Erre csak rátett még az ólmos eső, amelynek következtében légmentes jégbevonat képződött a szőlővesszőkön is. A jég alatti levegőtlenség ugyancsak a rügyek károsodását, pusztulását idézhette elő. Ezért ne hagyjuk el az idén sem a rügyvizsgálatot, mielőtt hozzáfognánk a metszéshez.
Ha megtehetjük, fajta szerint végezzük el a kár felmérését. Szemeljünk ki néhány tőkét az ültetvényünk különböző pontjain, majd válasszunk ki rajtuk egy-egy vesszőt. Csak ezután kezdjük a rügyvizsgálatot, amelynek során az első kiszemelt vesszőnek a középső részén álló világos rügyét vágjuk át hosszában éles késsel. Az élő rész (főrügy vagy mellékrügyek) borsózöld színű, a fagyott sötétbarna. Ha tíz vesszőn három-négy, részben vagy teljesen elpusztult világos rügyet találunk, akkor a vizsgált tőkén átlagosan egy rüggyel növeljük a terhelést (a meghagyott rügyek számát) termőrészenként az egészséges (nem fagysérült) tőke terheléséhez képest. Ha a vizsgált rügyek fele vagy több mint fele sérült, illetve elpusztult, várjuk meg a rügyfakadást, és csak azután fogjunk hozzá a metszéshez. Ekkorra ugyanis már nyilvánvalóvá válik az ép és a károsodott rügyek aránya. Így a terhelést (azaz a termőrészen, illetve a termőalapon lévő világos rügyek számát) a ténylegesen kihajtott rügyek mennyisége alapján határozzuk meg.
Azt azonban ne feledjük, hogy a rügyfakadás után csak nagyon óvatosan metszhetjük a szőlőtőkét, mert könnyen kitörhetjük a már kipattant rügyet, zsenge hajtást. Ezért az ilyen, fagysérült tőkéről a nyilvánvalóan fölösleges (letermett) részeket már korábban távolítsuk el, hogy megkönnyítsük és biztonságosabbá tegyük a metszést.
Ha még nem vagyunk teljesen profik, a vessző vastagsága is segítségünkre lehet annak eldöntésében, hogy mennyire vágjuk vissza azt. Eszerint a hat milliméteres átmérőnél vékonyabb vesszőket legföljebb egy rügyre metsszük, a hat-nyolc millimétereseket két rügyre, az ennél vastagabbakat pedig hosszú csapra (három-öt rügyre), illetve szálvesszőre (9-12 rügyre) vághatjuk. Szálvesszőnek, illetve hat-nyolc rügyes félszálvesszőnek a közepesen vastag, középerős növekedésű vessző a legalkalmasabb.
A túlságosan vastag (laza szövetű) vesszők azonban sem termőrésznek (például szálvesszőnek), de törzsnek vagy karnak sem jók, mert egyrészt a rügyeik kevésbé termékenyek, másrészt alakításkor, kötözéskor könnyen kitörhetnek.
A vesszőt mindig ferde metszlappal vágjuk vissza, de úgy, hogy ez ne a rügyek síkjára lejtsen, különben a könnyezéskor kifolyó nedv a rügyekre csorog, és befüllesztheti, elpusztíthatja őket. Visszametszéskor mindig legalább három centiméteres csonkot hagyjunk a legfölső rügy fölött, mert így biztosan elkerülhetjük, hogy a hozzá legközelebb eső világos rügy megsérüljön vagy beszáradjon.
A metszést mindig a letermett részek (csapok, szálvesszők) eltávolításával kezdjük. Ezután vegyük szemügyre az egyes termőalapokat, azok vesszőhozamát, és döntsünk az esetleges ifjítás szükségességéről. Mindezek figyelembevételével, továbbá a tőke művelésmódja, fejlettsége, ismeretében lehet megállapítanunk a tőkén hagyható világos rügyek számát, azaz a tőke terhelését az egyes termőalapokra, illetve az egész tőkére vonatkoztatva. Az átlagos termőhelyi körülmények között lévő, jó erőnlétű, 3 x 1,2 méter tenyészterületű tőke átlagos terhelhetősége 30-50 világos rügy.
Ha a tőkét a várható teljesítőképességéhez mérten terheljük, akkor termőegyensúlyi állapotában tartjuk. Ez abban nyilvánul meg, hogy szőlőtőkénk évről évre kiegyenlítetten terem, miközben erőnléte is változatlan marad. Az arányos terhelés jellemzője, hogy valamennyi világos rügy kihajt, vele esetleg néhány sárszem vagy alapi rügy is. A vesszők ceruzavastagságúakká fejlődnek, számuk a fajtára jellemző lesz.
Ha teljesítőképességéhez mérten kevesebb világos rügyet hagyunk meg, alulterheljük a tőkét. Ekkor a terméshozás szempontjából kedvezőtlenebb alapi rügyek és sárszemek is nagyobb arányban kihajtanak. A tőke sok fattyúhatást hoz, vesszői a ceruzánál vastagabbak lesznek. A túlterhelés következménye ellenben az, hogy számos világos rügy nem hajt ki, hajtás pedig mindenekelőtt a vesszők csúcsán állókból fejlődik. A tőke vesszei gyengébbek lesznek, a ceruzánál vékonyabbak.
[Valló László, Szabad Föld]