...ezúttal nem az acsarnok politikusok szájából, hanem a házak mellől. Mert ma erről fogok fabulázni. Ugyanis most, hogy tősgyökeres pozsonyi létemre - életemnek egy szerencsés döntése révén - kis híján tíz esztendeje már vidéken élek, személyesen is úgy tapasztalom: nyaratszakán a falut rendre enyhe drukk fogja el; az aratás, a betakarítás izgalma.

Az őszinteség kedvéért annyit azért hozzáfűzök, hogy korábban (városi srác, majd felnőtt lévén) nem sokat foglalkoztatott a kenyérféltés, a zöldségtermesztés gondolata. Mármint azon kívül, hogy tudtam: az aratás évente ismétlődő időpontja a naptárban Péter-Pál tájékára esik. Zöldséget, gyümölcsöt pedig jobbára csak a piacon láttam, és megvoltam győződve arról, hogy ez így van jól: alkuszunk egy kicsit az árán, aztán kifizetjük, hazavisszük, megesszük... Amióta azonban faluhelyen élek,más szemmel szemlélem a világot. Úton-útfélen kíváncsian vizslatom, ott teremnek-e, megtalálhatók-e a zöldségek a házak melletti kertekben? Vagy csak a bevásárlócetlin sorakozik-e feljegyzésként a répa, retek, paradicsom, káposzta, paprika, uborka, hagyma, petrezselyem, borsó, bab, alma, szilva? És egyre gyakrabban eltűnődöm azon is, másfél-kétnemzedék múlva a házakat övező kertiségek gazdái között lesz-e még valaki, aki tudja, hogyan is néznek ki ezek a növények, avagy márcsak könyvekből ismerik-e majd őket, ha egyáltalán érdekes lesz ez még akkor?...

Tamáskodó pesszimizmusomat egy minap olvasott újsághír is erősíti. Mely szerint statisztikai adatok bizonyítják, hogy Szlovákiában az utóbbi tizenöt évben a felére-harmadára csökkent a konyhakertek területe! A dolog igaz lehet, mert elég végigmenni mind a falusi, mind a külvárosi utcákon, hogy észrevegyük:ma már bajosan csenhetnénk pár szemet a kerítések résein kikandikáló termésből, hacsak nem érjük be málna vagy egres helyett a tuja termésével. És mert magam is immár jó ideje faluhelyen élek, első kézből igazolhatom: lassan sült bolondnak nézik azt, aki a trendi fűnyírás, napozás vagy kerti sütögetés helyett négykézláb túrja a földet, karóz, gazol.

Mert amennyire egyértelmű volt még nem is oly rég, hogy ha családi ház, akkor konyhakert is van, annyira nem az mára. A többség pihentető, kellemes környezetet szeretne, pázsitot, tujasort, hogy árnyékot adjon, nyírt sövényt, hogy cuki (nem cukkini!) legyen, kis tavat a kertbe, sziklakertet és grillezőt, nem pedig konyhakertet. S ahogy a kiskert megy ki a divatból, úgy lett egyre népszerűtlenebb a hétvégi telekre járás is, ami, állítólag, elfecsérelt szabadidő, ráadásul sokkal izgalmasabb mindig másutt nyaralni.
Szerencsére, már faluhelyen szerzett új ismerőseim között akadnak másként gondolkodók is.

Ők azok, akiknek a kert továbbra is fontos szerepet játszik az életükben: büszkék rá, hogy a családot, a barátokat ma is meg tudják örvendeztetni friss zöldséggel, gyümölccsel. Igaz, panaszkodnak közben. Hiszen ha összeadják a vetőmag, a palánta, a növényvédő szerek, a talajjavítók, a palántaföld és a vízszivattyút hajtó villanyáram árát és a szerszámok elhasználódását, az jön ki, hogy épp annyit költenek a termésre, mintha megvennék. Persze, aki szeret bíbelődni a növényekkel, azt ez nem kedvetleníti el, annak ez öröm, kikapcsolódás, felüdülés - és a saját munkáját nem is számolja bele az önköltségbe.

Ez utóbbi ellenben mit sem változtat a lényegen; azon, hogy mostanában már a kisebb falvakban sem jellemző, hogy a porták körül karók meredeznének a földből, gazdag termését mutatná a kukorica, a bab, a tök. És bár nem akarom bántani a mai fiatalokat, de kimondom: szerintem jó adag lustaság is van abban, hogy nem hasznosítják a kertjüket. A nagyszülők talán még csóválják a fejüket, győzködik a fiatalabbakat, de lassan ők is csak legyintenek: minek a kert? Felesleges bosszúság, nulla haszon, hiszen egy eredményorientált világban erre csak csekély az igény, netán már annyi sem. Vagy a zamatos gyümölcsök, ízes zöldségek apropóján zöldségeket beszélek?

Új Szó/AgroLine
2010. július 30.